Szikla Szirt: A mászó tervez a Dru meg végez!

Csámoní...., az áhítva kiejtett helyiségnév. Áhítattal is érkeztünk és egyből meg is kaptuk a magunkét. Az idei Mont Blanc csoportos túra két nap masszív esővel indult. Aztán az eső lankad és mi nekivágtunk a nagy projektnek.

Petit Dru. Amerikai direkt.

Az elmúlt évben sokszor eszembe jutott. Elszánt voltam, -ha még egyszer kijutok oda, megmászom.- És miért ne jutnék ki...

Kijutottunk, már csak mászni kellett.

Montenversből lefele a fém létrákon ismerős érzés fogott el. Örültem hogy újra itt lehetek, mintha el sem mentem volna, mintha nem is telt volna el ez az év.
Fölfele persze újra megáztunk. Vizesen, fáradtan és mogorván érkeztünk a Dru alatti moréna tövében található nagy bivakhoz. Az időjárás nem engedett följebb. -Ez van- gondoltuk, hosszabb lesz a beszállás...
Estére az ég kitisztult. A völgyön még nagy párafoszlányok vonultak át. Hidegek és nedvesek voltak, lomhák és undokak. Beültek a kőtömbök alá, beszivárogtak a hálózsákba és átjártak minden apró zugot, ami utukba került. Végül ezek is eltűntek.
Aztán csörgött az óra. Éjjel 11-kor. Magunkba tömtünk egy két dolgot, majd elindultunk.
Sötétben botorkáltunk fel a kényelmetlen, friss, omlós morénahalmon. A beszállás előtti hómezőn kicsit keringtünk, de végül megtaláltuk a helyes irányt.
Álltam a beszálló párkányon lekapcsolt fejlámpával. Máté odébb szöszölt a hágóvasával. Neszelése elveszett a csendbe. Mert csend volt. Nyomott csend.
Fölnézve ránk dőlt a fal. Nagy volt, sötét, nedves és nagyon nehéz.

Nekimentünk.

A terv az volt, hogy csúcsig mászunk, kerül amibe kerül. A lemenetnek utánanéztünk amennyire tudtunk. A zsákba a legminimálisabb dolgok kerültek. Bakancsot sem vittünk, a beszálló cipőre raktuk a kosaras vasakat. Hálózsák helyett egy kétszemélyes bivakzsák szolgált, matrac helyett a kötél. Némi energia dús élelmiszer és 1.5L folyadék. Ennyi, mégis nehéz volt, ott, akkor nagyon nehéz. Talán a fal tette nehézzé, talán csak mi gondoltuk annak.
Jöttek az V+-ok. Nagyon erősek és vizesek voltak. Én megvallom őszintén könnyebbre emlékeztem. Talán a zsák tette, talán a víz, nem tudom, de nagyon küzdöttünk.
Mindenesetre jó időben elértünk a 7. kötélhossz tetejére. Idáig nittelt az út. Tavaly itt eltévelyedtünk, idén nem akartunk ebbe a hibába esni. Pihentünk, jól megnéztük a falat, aztán indult a pörgés!
Ezek az V-ös hosszok még nehezebbek. Bitang repedéseken vezet az út. Kezdtük érezni, hogy talán sok lesz ez nekünk. A csúcs mindenképp. De maga az út, az Amerikai Direkt csak sikerül. Aztán Máté esett egyet. Szép dinamikusat, nem lett baja. Visszereztettem és én fejeztem be a hosszt. Alulról kiszedtem egy nagy friendet, ha az nincs nálam, én sem tudom megoldani.

Nemsokára mindketten ott álltunk a Dülfer repedés alatti kis párkányon. Mindketten tudtuk, de végül Máté mondta ki, hogy itt van vége a játéknak. Ehhez a falhoz nekünk még erősödni kell. Mindenesetre a Dülfernek még nekimentem, hadd szokjam az érzést. Nem jutottam benne messze, nagyon nehéz volt. Nagy friendem sem volt elég, legalábbis annyi nem, hogy a jelenlegi mászótudásommal biztonsággal átmásszak rajta. Nagy esést sem akartam kockáztatni, főleg mert sok értelme sem lett volna.
Visszaügyeskedtem a párkányra. Üldögéltünk még egy kicsit ott fent. Lógattuk a lábunk a semmibe és szívtuk magunkba a fal auráját. Aztán dolgavégezetlenül leereszkedtünk. Újra....
Mindenképp visszatérünk még. Ebben Máté is nagyon motivált. De előtte edzünk, edzünk, majd végül edzünk még egy kicsit :)